Most olyan vallomás jön, ami miatt az ellenségeim majd csorgatják a nyálukat... Mindegy. Másoknak talán tanulságos lesz.

Sokat gondolkoztam ezen, lassan már-már a rögeszmémmé válik. Sok-sok évvel ezelőtt megismerkedtem egy lánnyal. Lenyűgözött. Barátokká váltunk. Mindig meghallgatott, ha bajban voltam, vele osztottam meg az örömömet. Sosem ítélkezett fölöttem, mindig mellettem állt. Sérült lelkű művész lány. Festőművész, nem is akármilyen. És fantasztikus ember. Mint mindenkinek, neki is vannak hibái. Az évek során némely hibája egyre jobban idegesített. Az egyik ilyen, hogy mivel ő mindenkinek meg akart felelni, sosem tudott nemet mondani. Így folyton időzavarban volt. Már nem lehetett rá számítani, mert sosem volt pontos.

A másik, hogy úgy hazudott, mint a vízfolyás. De még mindig imádtam, még mindig őhozzá mentem, ha érzelmileg kiürült vagy éppen túlfűtött voltam. Végig asszisztáltam a béna kapcsolatait, ahogy ő is az enyéimet. Akkor is tartottuk a kapcsolatot, amikor több száz kilométerre költözött egy arra érdemtelen pasihoz. És akkor is, amikor visszajött, mert az a kapcsolat is befuccsolt. Nyilván lazult a kapcsolatunk, de még mindig büszkén valltam a barátomnak.

Majd megismerkedett egy hasonlóan érzelmileg nyomorult férfival, aki azonnal átlátta, hogy milyen bensőséges a viszonyunk. És keményen lepattintott. Olyan ügyesen manipulálta a leányzót, hogy ő lemondott rólam. Szenvedtem, de kutyául. Próbáltam értelmesen érvelni, érzelmileg zsarolni, csak "fogadjon vissza". Nem ment, annyira félt a pasijától. Néha még titokban találkoztunk, de szenvedett a lebukástól való félelem miatt, és nekem is szarul esett, hiszen elég öntudatos, büszke nő vagyok.

De nem adtam fel. Három éve folyton kerestem. Szinte sosem veszi föl a telefonját, pedig tudja, hogy én vagyok. Ha nagyon akartam vele beszélni, idegen telefonról hívtam fel - tudom, szánalmas -, és akkor mindig nagyon-nagyon kedves volt. És megígérte, hogy ekkor vagy akkor tudunk találkozni, amikor a pasija külföldön lesz.

Sosem jött össze. És mostanra eljutottam oda, hogy már tisztán látom magam előtt az embert. Nem azt az idealizáltat, akit én építettem magamnak. Hanem azt a csalót, aki valójában volt. Kölcsönösen kihasználtuk egymást. És most már új zsákmány után nézett.

Csalódott és keserű vagyok. Azt gondoltam, hogy egy kicsit sérült, ámde remek ember a barátom, aki kis segítséggel javulhat. Azt gondoltam, neki lehet "csúnya" dolgokat tenni, őt fel kell menteni, mert MŰVÉSZ.

Hát nem. Ő is csak egy hazug, gyáva, képmutató ember. És talán nem véletlen, hogy sosem működtek tartósan az emberi kapcsolatai. A családjával sem. Talán ezért nem sikerült még neki férjhez mennie és gyereket szülnie, közel a negyvenhez.

De még mindig sajnálom. Hiányzik.