Történt, hogy megszüntettem az eddigi életemet - a 9 éve tartó nem boldog kapcsolatomat. Na jó, nem a teljes kilenc év volt boldogtalan (ki lenne olyan hülye ennyi ideig benne ragadni?!), csak mondjuk az utolsó 3-4 év. Tudom, az is hosszú. De mivel kiszolgáltatott helyzetben voltam (nem volt hová mennem), így próbáltam még húzni, ameddig lehet. Nem hárítok a felelősséget: én is hibás voltam. De mivel az én bőrömre ment a vásár, így nekem kellett lépnem. 

Meg is volt az utolsó csepp, így gyorsan reagáltam - gyorsabban, mint gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek rá. És erről fog szólni leginkább ez a kis szösszenet: 

A vita kirobbanásának éjszakáján már menekültem, egy barátnál találtam menedékre, aki azonnal el is kezdett nekem albérleteket nézni. Ami az én esetemben elég bonyolult, mert közel ötven éves koromra halmoztam fel egy s mást, a kedvenceimről nem is beszélve. Tehát, adott egy teljes háztartás, két jármű és 3 darab négylábú kedvenc. Vagyis csak és kizárólag kertes ház jöhetett szóba. A városban, ahol dolgozom, ha a vesémet eladom sem tudnám kifizetni a nekem alkalmatos albérletet. De azért tettem egy próbát...

Másnap megnéztem egy lakást, mert jó helyen volt, és úgy gondoltam, hogy megér egy próbát. A lakásba az ülőgarnitúrám nem fért volna be, nemhogy az étkezőasztalom a székekkel, a többi holmimról nem is beszélve. És a tulajék határozott állatellenesek voltak, a bérleti díj is magas, szóval ez szóba sem jöhetett. Millió telefon ingatlanhirdetésekre, volt, ami már nem volt aktuális (a tökömért nem veszik le akkor a hirdetést???!!!) volt, ami már hallás után is borzalmasnak tűnt, nagyon kétségbe estem. És ekkor döntöttem úgy, hogy felhívom egy másik jó barátomat, aki korábbi lakhelyemtől 5 kilométerre lakik egy pici (és rossz hírű) faluban, hogy tud-e albérletet. Nemes egyszerűséggel elküldött a picsába, hogy honnan is tudna? Hát neki ilyesmire nincs szüksége! Mondtam neki, hogy nekem kell. Mivel ismeri az életemet, nem egyszer tartotta a vállát, hogy azon sírjam ki magam, azonnal reagált: még aznap este (egy nappal a végzetes vita kirobbanása után) hívott, hogy úgy néz ki talált nekem egy kis házat kerttel, garázzsal, de mivel a tulajokat a korábbi albérlő rendesen átverte, nemigen akarják újra kiadni. Ez a drága ember kezeskedett értem, így két nap múlva meg is tudtam nézni az objektumot. És bele is szerettem, noha első látásra elég hátborzongató volt: csúnyán helybenhagyták az előző lakók. De a jóbarát itt is mellettem állt: vállalta, hogy rendbe hozza nekem. Még azon a héten megírtuk a szerződést, megvettük a felújításhoz szükséges dolgokat és ő neki is kezdett a rendbehozatalnak. 

Mások dobozokat és zsákokat adtak, hogy tudjak pakolni. A munkahelyemen rendkívüli szabit kértem, hogy időre kész legyek. 3 nap alatt szinte mindent becsomagoltam, a költöztetővel egyeztettem, beköltöztem. És persze kétségbe voltam esve, hogy ezt hogy oldom meg egyedül: 19 éve nem éltem magamban, kijöttem a gyakorlatból... 

A költözés napján az én kicsi lányom bejelentkezett, hogy jönne segíteni. Este kilenckor levadásztam a faluban (fogalmam sincs a tömegközlekedésről, a helyről, nem akartam, hogy egyedül mászkáljon este), aznap még beszélgettünk, helyet csináltam magunknak, hogy aludni tudjunk, és másnap gőzerővel nekiálltunk takarítani, pakolni. És ekkor jött a következő meglepetés: a legjobb barátnőm a fiával váratlanul beállított (egyébként egy nappal későbbre: mára ígérték magukat), és mint a gép költöztettek BE. Minimális munkát hagyva nekünk mára. 

És közben a drága jó mindenhez értő barátom, aki munkát vállalt aznapra, azért még reggel és délután is itt volt nálam, hogy az apróságokat felszerelje, beszerelje, felfúrja, beüzemelje, stb. Mindeközben rengeteget nevettük, pizzát rendeltünk (hihetetlen, hogy nem csak, hogy kihozzák, de még terminált is hoztak, mert készpénz híján vagyok), hogy kártyával tudjak fizetni! 

A kutyám élvezi a hatalmas kertet, hangosan horkolva alszik, mindenhol, ahol ember van a közelében: a füvön, a filagóriában (mert hogy az is van!), ha ébren van védi a területet, már a magáénak érzi. A macska is megmaradt (aggódtam, hogy elmegy). A másik cicc hamarosan jön (közben lebabázott, addig nem bántom, amíg szoptat). 

És slusszpoénként (bár nem vicces): az életem volt párja kezdi belátni, hogy mekkorát hibázott. Nem öltük meg egymást a költözésem során, a kilenc év alatt nem beszélgettünk annyit és olyan civilizáltan, mint a költözésem előtti utolsó héten. Már kezdi kiölni a haragot belőlem, jóban tudtunk maradni. Ugyan még nem bízom benne, de már hiszem, hogy még akár jóra is fordulhat. Mindenesetre egy évre írtam szerződést, utána bármi is lehet... :)

Summázva: ahogy egy másik jó barátnőm szokta mondani: nincs olyan kár, amibe haszon ne lenne. 

Most nagyon hálás vagyok és NYUGODT. Amit már régen éreztem. 

Jöhetnek a kommentek. :)