Az idei Luca-nap nemigen volt szerencsés nekem. Mondjuk mit is várhatnék - a szerencse általában kiröhög, nem áll mellém. Vagy ha igen, akkor az is sokba kerül akár anyagilag, akár érzelmileg vagy mentálisan.
Van egy 17 éves autóm, imádom. Nem csak azért, mert ez az egy van, hanem mert csak. Mindig ott van nekem, kiszolgál, nemigen panaszkodik, valamelyest ügyel a kényelmemre, stb. Mérsékelten használom, leginkább akkor, amikor a motor nem opció. Megkapja a megfelelő szükséges karbantartásokat - ügyelünk egymásra.
Ez az autó be volt jelentve műszaki vizsgára - Luca napra. Alapvetően rendben volt, korának megfelelő állapotú. Múlt hét szombaton még elmentem vele fodrászhoz, hogy utána már leálljak vele és a vizsgáig elő se vegyem. Na, hát ő is így gondolta, csak egy kicsit másképp - ahogy beparkoltam (volna) a fodrászüzlet közelében lévő parkolóban orral előre (jobb szeretek úgy), ő az ypszilonozás közben úgy döntött, hogy megpihen. El is dobta az egyik végtagját: kiesett a bal első kereke. Ami azt is jelenti, hogy vontatni nem lehet, de még a trélerre való felhelyezés is problémás.
No meg persze ennek az anyagi vonzatai. Ugyanis én kvázi pariban vagyok a templom egerével. Éppen konvektorra gyűjtenék, mert a jelenlegi kilukadt, erőteljesen cserére javasolt a szerelő szerint. Viszont autó nélkül konkrétan életképtelen vagyok. Ezért úgy gondolom, hogy indokolt volt a kétségbeesésem. Nem nagyon tudom milyen fejet vághattam, amikor végül beléptem a fodrászüzletbe, ott hagyván az autót a legrosszabb helyen, blokkolva az egész parkoló részt, de látván a barátnőm rémült arcát, valószínűleg kiült a kétségbeesés az enyémre.
Ő kijött velem megnézni, hogy vajon jól mondtam-e el neki az esetet. :) Fogalmam sem volt, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Hívtam segítséget, a segítség fél óra múlvára ígérte magát. Addig akár le is vághatják a hajam, nem...?
A segítség jött, közölte, hogy nagy a baj, ezt nem lehet sufnituningolni, így elkezdtünk tréler után mászkálni meg valami emelőszerkezetet találni, hogy a "háromlábú" jószágot rátegyük a trélerre. Közben hívtam az autószerelőmet, akinek telefonon ecseteltem a helyzetet. Ő azonnal tudta, hogy mi a gond (úgy tűnik, ez öreg autóknál eléggé általános probléma?) így kérte, hogy úgy tegyük le az autót a műhelynél, hogy azért ők is tudják majd mozgatni, lévén egy kerékkel kevesebb van... És örüljek, hogy ez nem menet közben történt, vagy épp tolatás közben: akkor még a kasztni is sérült volna.
Kiderült, hogy ez nem lesz olyan egyszerű - mármint a mozgatás - házilag: ide szakember kell. Amire nincs pénzem. (Mondjuk, a javításra sem...).
Eközben mások is intézkedtek: felhívott a barátnőm férje a messzi Dunántúlról, hogy MIBEN TUD SEGÍTENI!!!!! Ettől egy picit még inkább sírhatnékom volt. Nem ragozom: ő a messzi távolból elintézte, hogy jöjjön egy autómentő, ki is fizette nekem - nem kell megadnom.
Az autó elkerült a szervizbe, hétfőre ígérték, hogy elvégzik az állapotfelmérést és a javítási kalkulációt. Közben én persze rinyáltam a barátoknak. Az egyikük szavamba vágva mondta, hogy ad kölcsön. Ettől megint sírhatnékom támadt: ő volt az, aki az ablakcserénél is segített.
Két napig tartott a nézelődés és a javítás: nagyon sokba került. Nem írok összeget, mert a szerviz is rendkívül korrekt volt: mindenféle fölösleges adminisztráció nélkül intézték, és még a vizsgáztatást is.
Szóval ez az én karácsonyom: a barátaim kérés nélkül és AZONNAL mellém álltak. Volt, aki csak emocionálisan tudott segíteni, de egyenértékű volt az összes támogatással.
Tudom, hogy olvasni fogjátok: KÖSZÖNÖM, HOGY VAGYTOK NEKEM!
(csak kajával tudom viszonozni)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.