Mint ismeretes, jött egy csoda az életembe. Az én szétzilált, kicsit sem irigylésre érdemes káoszos életembe. Fél éve lesz lassan, hogy gazdájának fogadott. Ő egy csodakutya. Csodás természettel, nagyon tanító. Amikor hazahoztam, már akkor láttam egy nagyobbacska dudort a lábán, olyan volt, mint egy zsírdaganat. A tenyésztője és a gondozója szerint is ott volt az már régóta. Engem is csak az esztétika miatt zavart, Őnagyságát még annyira sem. De azért csak megnézettem egy orvossal... Eltelt néhány hónap, mire olyan állapotba kerültünk mi ketten, hogy be tudjam tenni az autóba és biztonsággal jöjjön velem ez az 52 kilós gyöngéd óriás idegen helyen is pórázzal.
Ahogy ez lenni szokott, minden időbe telt. Az elsődleges vizsgálatok jó eredményeket hoztak, egészségesnek mutatták Őhölgységét. A vizsgáló orvos azért biztos-ami-biztos alapon mintát vett a dudorból és elküldte szövettanra - csak a biztonság kedvéért. Nem is aggódtam, pedig engem általában elkerül a szerencse... Hát, az aggódás sem segített volna a végeredményen: kicsivel több, mint egy hét múlva meg is jött az eredmény: daganat, el kell távolítani. Megkaptuk az időpontot a legjobb barátnőm névnapjára, jó jelnek fogtam fel, semmi rossz nem történhet! A műtét simán ment, a gyógyulás kevésbé. Csúnya nagy seb lett a lábán, több, mint 15 cm hosszan vágták fel a hátsó combját, a nyár legmelegebb napjain dupla gallér kellett rá, nehogy kitépje a varratokat, mert onnan már nem tudtak volna rajta segíteni. És emellé jöttek még a gyógyszerek, nem volt egyszerű egy ekkora kutyával - bent kellett tartanom a házban, mert csak úgy tudtam ügyelni arra, hogy ne tudjon hozzányúlni a sebéhez. És a rossz szájíz is ott maradt, mert bár közel 30 éve járok ugyanabba a rendelőbe (ami az évtizedek alatt rohamosan fejlődött, számos új dolgozójuk, rendelőjük, felszerelésük, épületük lett), megfordult a fejemben, hogy soha többé nem megyek oda, mert a műtétet végző orvos modora bicskanyitogató, felháborító. Istennek képzeli magát. És durván sokba került ez a beavatkozás. Így a varratszedésre már nem is vittem oda vissza a Dívát. Megoldottuk másképp.
Innen már - botor módon - hittem, hogy a nehezén már túl vagyunk, ezután már csak a boldog nyugdíjas évek következnek. De a sors megint leckét adott: három héttel a műtétje után, a nyár utolsó és igen kellemes klímájú hétvégéjén közvetlenül a reggelije után az idős társam rettenetesen rosszul lett. Pedig eléggé elszokott már a hevesebb mozgástól, és mivel szobakutya lett (csak elvétve, és leginkább dolgát végezni járt ki a kertbe), leginkább csak feküdt idebent. Így tett ezen a vasárnap reggelen is. Majd nyugtalanná vált, fel-alá és ki-be járkált, zihált, felhevült, hányt. Én meg lefagytam. Nem értettem a helyzetet, ha a lányom pont nincs nálam, akkor valószínűleg bekövetkezik a legrosszabb. Ő erőltette, hogy hívjak segítséget. Nagy szerencsémre van olyanom, aki állatorvosi asszisztens, és el is tudtam érni. Elmondtam neki, hogy mik a tünetek, azonnal mondta, hogy haladéktalanul vigyem az ügyeletre. A számukat is megadta, elmondta, hogy ez mivel fog járni. Szerencsémre az ügyeletes rendelő pont az volt, ahová 30 éve járok. És még nagyobb szerencsémre az az orvos volt az ügyeletes, aki először látta Kockát - egy nagyon-nagyon-nagyon rendes, empatikus fiatalember.
Fél óra múlva már a röntgen alatt volt a nagybeteg. Magára az útra nem emlékszem, azt tudom, hogy két piros lámpán hajtottam át, csak arra tudtam gondolni, hogy minden perc számít. A röntgen megmutatta, amire az orvos gyanakodott: gyomorcsavar. Azonnali életmentő műtétre volt szükség. Aminek az ára olyan magas volt, hogy fel sem fogtam. Tudtam, hogy nem fogom tudni kifizetni (hogyan is tudnám?!), de azt is tudtam, hogy nem hagyhatom meghalni a családtagomat, így igent mondtam, csak mentsék meg. Így rögtön neki is fogtak (a gyomorcsavarnál négy óra a kritikus idő, ha ezalatt nem kerül műtőasztalra a kutya, akkor biztosan meghal, és még a műtéttel sem biztos, hogy meg tudják menteni). Kocka már nemigen volt magánál, bár még erőtlenül megcsóválta a farkát, amikor a doki ölben átvitte a röntgenből az előkészítőbe...
Én lázas telefonálásba kezdtem, hogy össze tudjam szedni a 167.500,- forintot, amibe ez az egész kerül. És percek alatt sikerült is. Ilyenkor mindig döbbenettel veszem tudomásul, hogy micsoda védőháló van körülöttem... A lányom és a barátom azonnal felajánlották a segítséget - majd megadom. Így kicsit nyugodtabban írtam alá, hogy kifizetem a díjat, amikor a következő nap elhozhatom a nagybeteget. Merthogy ki sem adták a műtét után: a kritikus 24 órát bent kellett töltenie. És még ezután is életveszélyben volt: a műtétet követő egy hét továbbra is kritikusnak minősül.
A műtét vasárnap volt. Hétfő este hozhattam haza. Nem kertelek: rettenetes volt. Óriási fájdalmai voltak, nem tudott lefeküdni, a hasa teljes hosszában fel lett vágva, nem tudott lefeküdni a fájdalomtól, hatalmasra volt dagadva a teste, küzdött a fáradtsággal, álmossággal, nem mert (vagy nem tudott) elaludni. Nem tudott mozogni, nem tudott (nem akart) enni-inni. Két teljes napig nem evett, utána is csak nehezen. A diétájára is ügyelni kell az elkövetkező hetekben.
Most már túl vagyunk az első héten. Kezdi megszokni a benti létet, szemmel láthatóan jobban van, leuralja az életteremet. :) Alig-alig okoz gondot, hogy egy hatalmas kutya van bent a pici házamban.
Ez az elmúlt időszak lehetőséget teremtett számomra arra, hogy számot vessek, és hálát adjak a sorsomnak a barátaimért. Mert itt nem csak az anyagi segítségről van szó! Zsuzsi, aki hihetetlen állategészségügyi tanácsokat adott, és türelemmel hallgatta a hülyeségeimet, a tanácsai konkrétan életmentők voltak.
Kriszta, aki szintén hektikus életet él, és váratlanul megjelent, hogy ránézzen a nagybetegre, no meg hogy engem lenyugtasson (a stressztől akkora herpesz ült ki az alsó ajkamra, hogy na még!).
Tomi, aki a pénzen túl a jelenlétével is terelte a gondolataimat.
És ami a legmegdöbbentőbb: az új kolléganőm, akivel összesen egyszer találkoztam, de napi kapcsolatban vagyunk, hiszen együtt dolgozunk (éljen a home office) váratlanul pénzhez jutott, és tudott a helyzetemről, így gondolkodás nélkül rám hagyományozta, hogy ennyivel is enyhítse a tetemes anyagi gondjaimat. Mert ennek a két műtétnek az ára pont a tartalékaimat emésztette fel: nem tudom megoldani a fűtésem korszerűsítését: ki kellene cserélnem az egyik konvektoromat, de már nem tudom ezt megoldani.
És természetesen nem utolsó sorban a lányom, aki az ápolás idejére zokszó nélkül ideköltözött, és az oroszlánrészét vette ki a műveletből.
És a mérhetetlen szerencse, hogy a jól ismert rendelő volt az ügyeletes, és pont az az orvos, aki első alkalommal is hihetetlen türelemmel és empátiával fordult hozzánk.
És nehogy elfelejtsem megemlíteni a Vahúr Állateledel boltot, ahol, amikor megtudták, hogy mekkora bajban vagyok, féláron ideadták a probiotikumot, mert nagy dózisban és sokáig kell szednie Kockának az antibiotikumot.
Nagyon remélem (és borzasztóan vágyom rá), hogy az elkövetkező legalább öt év már valóban a boldog nyugdíjaskorról fog szólni a Dívának.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.