Szomorú karácsony

Most mindenki ünnepel. Legalább is ezt kellene tenni. Nyilván sok családban vannak viták, sok embernek nincs is családja. A minap sajnos részt kellett vennem egy család széthullásának utolsó felvonásában, mint tanú.

Mondhatnám, hogy csak a "megszokott" történt: a családi barát közvetlen közelről kapcsolatba került a barátja nejével. Régóta tudott volt már, de nyilván mindenki tagadott, a környezet "szemet hunyt". Engem különösebben nem érintett a dolog, hiszen nem az én ismerőseim voltak, hanem a páromé. De mivel a felszarvazott férj nálunk keresett támaszt, így egyre inkább belekeveredtem, nem maradhattam kívülálló. A férfinak támogatásra és tanácsokra volt szüksége.

Elláttuk hát, mindketten, legtöbbször egybehangzóan. A férj "természetesen" sosem azt tette, amit tanácsoltunk neki, így mindig ő húzta a rövidebbet. A volt felesége - kijelenthetem - egy ótvar ribanc. A legjobb barátnője férjével kezdett viszonyt, aki klasszisokkal jobb nála. Most persze mindenki kérdezheti, hogy de akkor miként férkőzhetett hozzá a Másik Férfihoz.... Egyszerű: méretes mellei vannak. Egy pasasnak ennyi is elég...

A Másik Férj telefonjában meztelen képek a ribancról, és még így is tagadják a viszonyukat... Az asszony a volt férje ellen hangolta a gyerekeket, sikeresen, a 15 éves fiú késsel ment az apjának. És még sorolhatnám.

Az asszony 18 év alatt sosem dolgozott. Otthon kellett volna helytállnia, nem nagyon sikerült neki... Láttam a házat belülről, csupa mocsok. Karácsony előtt két nappal odahívta a szeretőt, annak haverjait, és kirámolta a házat. Így kerültem én is oda, tanúnak hívtak, én írtam meg a hivatalos leltárt, mi ment, mi maradt. A maradt oldal rövidre sikerült...

És közben gondolkoztam: hogy süllyedhetett ilyen mélyre két ember, aki valaha szerette egymást?! Két gyerekük született, szépen éltek, gyarapodtak, van vagyon is. Jó-jó, a férj nem egy észlény, nem is egy álompasi, de a nő sem különb nála. Mint ahogy mi sem nagyon különbözünk az átlagtól.

És ezek a gondolatok szüntelenül kavarognak bennem. Én is járhatok így...? Vágyom a megbecsülésre, a szeretre, a harmóniára. És nem kapom meg. Vagy nem mindig kapom meg.

És míg mások kapcsolatának széthullásánál asszisztálok, észre kell vennem, hogy az enyém is tönkrement. Benne élek egy olyan kapcsolatban, ami álomszerűen indult, és rémálom lett belőle. A karácsonyunk úgy telt, hogy én adtam ajándékot, de semmit sem kaptam.

Kaptam helyette ordítozást, veszekedést. Mindezt azért, mert a szám íze szerint főztem volna (a főztömet dícsérte mindig az ember itthon, mi ez a változás?!).

Értéktelennek érzem magam. Pedig tudom, hogy nem vagyok az. Vele már nem is lehet beszélgetni, csak a vita maradna. Hajthatatlan, önző, agresszív. Ha kérdezem, hogy mi a baj, ezeréves sérelmeket hoz fel, amiket már rég túlbeszéltünk.

Megkönnyebbülnék, ha tudnám, hogy van valakije. Akkor talán nem kellene félelemben élnem.

Elvesztettem a hitemet. Karácsonykor. Amihez amúgy semmi közöm...