Interperszonális gondok

Már régóta mocorog bennem ez a téma, és egyre jobban rág belülről. Kidumálom én a barátaimmal, de az nem segít. Leírom, hátha más is találkozott már hasonló problémával, talán tudunk egymásnak segíteni.

Nem szeretem a párom gyerekét. Ami ugyebár elég nagy gond. Vele ezt értelemszerűen nem lehet megbeszélni. A gyerekkel meg nem fogom. Többé.

Több, mint négy éve ismerem őket. Apuci és a két lánya. Apuci elvált, gyerekek az anyjuknál maradtak - klasszikus. Gyerekek minden második hétvégén jönnek hozzánk. Eleinte majdnem döccenőmentes volt, hiszen még kicsik voltak, alkalmazkodtak minden új helyzethez. Sokat segítettem nekik, az anyjuk személyesen meg is köszönte nekem néhány éve, jól is esett.

Időközben nőttek, cseperedtek, a nagyobbik már át is lépte ezen a nyáron a nagykorúságot. Szemet szúrt néhány kellemetlenség, de azt hittem, én gondolom rosszul, én tévedtem. Volt pl. egy olyan eset, amikor este még megvolt a harmincezer forintom a nadrágom zsebében, amit a fürdőszobában vettem le, és utánam a lányok jöttek, reggelre a nadrágot felvéve a pénz nem volt a zsebében. És a földön sem volt... De hát hogy is mernék lopással vádolni bárkit is???!!!! Nem kérdeztem rá. Őrült módon kezdtem keresni, apuci is segített, az amúgy segítőkész lányok meg csak ültek és néztek... Utólag már ez is érdekes, nem?

Majd egyre többet vettem észre, hogy a nagyobbik lány kétszínű, hazudozó. Nálunk fikázza a nevelőapját, hozza-viszi a híreket, nem volt nehéz összerakni, hogy otthon, az anyjánál ugyanezt csinálja az opportunista kis ribanc. Sokat tettünk az apjával azért, hogy nyáron elmehessen a pasijával a Balatonra, ahová az anyja új pasija (!) - aki miatt amúgy elváltak - nem engedte el. És ezért bizony apuci - aki amúgy egy levegőt sem hajlandó venni a volt feleségével - képes volt telefonon hosszú percekig beszélni, vitatkozni az exnejével a lánya miatt. És ezt ez a kis kígyó további árulásokkal hálálta meg.

Betelt a pohár. Az utolsó cseppnél elegem lett, és kijelentettem, hogy nem bírom tovább. Nem akarom az időmet velük tölteni, elég volt. Történt még régen, hogy egy hasonló bosszantó problémánál a család egyik régi jó barátja - aki nem mellesleg a gyermekpszichiátrián dolgozik - javasolta, hogy mivel elég problémás a nagyobbik leányzó, talán ne legyek olyan sűrűn velük, ha tehetem, ne legyek otthon. A munkám meg pont olyan, hogy hétvégeken is dolgoznom, kell, gondoltam, akkor beosztatom magam ezekre a hétvégékre a súrlódások elkerülése érdekében. Apuci akkor ezt - két éve - őrjöngve fogadta, hogy neki olyan nő nem kell, aki nem szereti a gyerekeit. Ez valahol érthető, nem? Maradtam. Nem kellett volna.

Most viszont én voltam az, aki végre a sarkára állt, és teret adtam. Sokat vitatkoztam az apjukkal, de végre - tényekkel, mert már figyeltem és "jegyzeteltem" - sikerült alátámasztanom a gondolataimat a lányával kapcsolatban. Summázva: egy gonosz, kétszínű, hazudozó, kihasználós kis picsa. És én ebben bizony többé nem veszek rész. Vagyis: ha ők jönnek, én csak aludni jövök haza. És tőlem többé nem számíthatnak főzésre, mosásra, tanulási segédletre. Oldják meg nélkülem, ahogy akarják.

Nem tudom, mi lett volna, ha ez a kis kígyó még időben bocsánatot kér. Valószínűleg az apja miatt úgyis megbocsátottam volna neki. De persze ő nem kér bocsánatot. Mi több, hangoztatja a legismertebb közösségi portálon és a barátai között, hogy nem is tudja, miért kéne bocsánatot kérnie. Holott az apja is, a húga is, a legjobb barátnője is elmondta neki, mert ők nem voltak rest "elém járulni", kegyet könyörögni neki. Ő meg még annyi gerincet sem növesztett, hogy odaálljon elém, és azt mondja, hülye voltam, ne haragudj.

Elmúlt 18 éves. Már felnőtt. De az apja miatt, lehet, hogy még megenyhültem volna irányába. Ez már elmúlt. Most már csak a harag, a fájdalom és a mérhetetlen csalódottság maradt. Sajnálom azt a rengeteg időt, energiát és pénzt amit rájuk áldoztam. Azt fordíthattam volna a saját gyerekemre vagy akár magamra is.

És még mindig ott tartunk, hogy engem fikáz, röhög ki a hátam mögött, és roppant elégedett magával. Arra nem is gondol, mennyit köszönhet nekem, vagy, hogy ezzel mennyi fájdalmat okoz az apjának.

És a legundorítóbb: most a nevelőapjával lettek nagy spanok, holott mindig őt ekézte, gyalázta és alázta minden alkalommal. Az ellenségem ellensége a barátom?