Muszáj kijelentenem: 2024 nem az én évem. Egy plusz egy kivételével csak rossz történt velem. Az az egy plusz egy: eladtam a telkem, és annak az árából vettem lecseréltem a 20 éves autómat egy korszerűbbre, fiatalabbra. És még egy kocsibeállóra is futotta.
Ezzel szemben a mérleg másik serpenyőjében csak rossz van: meghalt a kedvenc macskám, aki minden költözésemnél velem maradt. Elment az én csodás tanítóm, hűséges társam, lelkem jobbik fele, a kutyám. Műtötték a gerincemet, a születésnapomra rákdiagnózist kaptam, három nappal a kutyám halála után. Azok a hetek pusztítóak voltak. Randomszerűen tört rám sírásroham, munka közben is. Nem tudtam - és talán nem is akartam - kontrollálni. És közben kiderült az is, hogy az az ember, akivel korábban összekötöttem az életemet, és bár szakítottunk, a köztünk lévő köteléket nem sikerült teljesen szétválasztani, na ő teljesen hülyének néz és folyamatosan átver. Véletlenül derült ki, ez rádolgozott az érzelmi-mentális összeomlásomra. Viszont arra jó volt, hogy tényleg átértékeljem az életemet.
Arra is rájöttem, hogy az exem viselkedése, hazudozásai nem rólam szólnak. Ő ilyen. Mindig is ilyen volt, csak én nem vettem észre (vagy nem akartam észrevenni) az erre utaló - és egyébként annyira nyilvánvaló! - jeleket. Nem fogom őt itt most jellemezni, legfeljebb érintőlegesen. Talán csak az utódomat sajnálom, mert őt is megalázza a hazudozásáival. Nem vállalja fel, hazudik róla - nekem. Amit nem értek, mert már évek óta nincs közöttünk semmilyen érzelmi-fizikai kapcsolat. Legfeljebb kölcsönös segítség: én teszek neki dolgokat, amikhez ő nem ért, és fordítva. Mellőzve az anyagi kompenzációt. Ennek ellenére szemérmetlenül hazudik olyan dolgokról, amikről már tényekkel rendelkezem. Nem szembesítem vele, mert ehhez már nincs erőm - változtak a prioritásaim. De megkönnyebbültem a felismeréstől, hogy ez nem rólam és nem nekem szól. Az ő nyomorát már nem nekem kell menedzselnem, megoldanom. És hálás vagyok a kegyetlen sorsnak, hogy elválasztott minket, nem tudnám az ő érzelmi-egészségügyi nyomorát kezelni. Nem is akarom. Elég nekem a magam baja.
Ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor is azt mondom, hogy eleget éltem. Nem félek a haláltól, de félek a méltatlanságtól, a fájdalomtól. A nyaram pusztító fájdalomban, mozgásképtelenségben telt - ezt soha többé nem akarom átélni. Ha lett volna akkor erőm, már nem élnék. De még ahhoz is fájtam, hogy véget vessek neki. Életemben annyit nem sírtam, mint ebben az évben. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság teljesen eltüntette a valómat. Az önérzetem odalett a kórházi kezelés alatt, ahol a legkevésbé sem voltak humánusak az egészségügyi dolgozók (voltak kivételek, tisztelet nekik!).
Hasonlót tudnék elmondani a közvetlen kollégáimról. Nem vertem ugyan nagydobra, hogy mi történt-történik velem, de azért valamennyit tudnak erről. És konkrétan nem foglalkoznak vele. Ami csak azért zavar, mert engem kezdtek ki mindig, hogy én mennyire nem vagyok empatikus, megértő, stb. Rengetegszer voltam emiatt szőnyegszélen a vezetőségnél.
Úgy hiszem, a sors üzenni akar nekem valamit, de mivel túlságosan földhözragadt vagyok, nem veszem a jeleket. A gerincműtétem előtt az idegsebész csináltatott egy hasi ultrahangot, mert gyanúsak voltak neki a tüneteim. És ott derült ki, hogy a jobb vesémen egy (akkor még "csak" 5 cm-es) daganat van, ami további vizsgálatot igényel. A gerincműtét sürgős volt, így az volt a prioritás. A műtétet követő 6 hétben szigorú gerinckíméletre voltam ítélve, tehát nem volt lehetőségem tovább vizsgáltatni. És igazság szerint nem is nagyon foglalkoztam vele, mert nehéz volt a gyógulás, és tüneteket sem okozott. Amikor már tudtam járni, igénybe akartam venni a javasolt fürdőterápiát. Hálával tartozom az ottani reumatológusnak, aki roppant szigorú volt és konkrétan elzavart kivizsgáltatni a vesedaganatomat, mert addig nem írja ki nekem a kezeléseket, amíg nem hozok szakorvosi javaslatot, hogy kezelhetnek-e a gyógyfürdőben emiatt, vagy sem. És így derült ki 5 nappal a születésnapom előtt, hogy ez bizony rosszindulatú daganat, ami akkora már 6 cm-esre nőtt. A jelenlegi méretét nem ismerem, gondolom a műtét után meg fogom tudni. Műteni kell, a jobb vesém menthetetlen - ki kell venni. Ezt a műtétet kapom karácsonyra.
Bárhogy is lesz - nem vagyok hajlandó utókezeléseket felvenni (kemó, sugár, stb.). Ezt nem tudtam a lányommal megértetni, ő ezen akadt ki. Hogy is tudnám megértetni egy huszonévessel, hogy ha nincs erőm dolgozni, nem lesz bevételem? És ha nem lesz bevételem, nem fogom tudni törleszteni a hitelt. Ha nem tudom törleszteni a hitelt, elveszítem a házam, ami az ő majdani öröksége lesz. Az eredmény egy hajléktalan haldokló lenne. Kinek lenne ez jó? Megtapasztaltam a kiszolgáltatottságot, köszönöm, nem kérek belőle. Akkor gyorsan jöjjön az elkerülhetetlen.
A barátaim elképesztőek, mindenki segíteni akar. Nem tudok elég hálás lenni érte. Senki nem tudja meddig él, ahogy én sem. De szeretném a hátralévő időt a lehetőségekhez képest egészségesen, problémamentesen leélni. Máshogyan, kicsit élesebben látok már dolgokat. Változtak a prioritásaim. Látom már, tudom, hogy miért kell hálásnak lennem. Világosan látom, hogy mik a fontosak, mik az elhanyagolható tények. Szánom a régi önmagam, sajnálom az elvesztegetett időt, pénzt.
Nincs nálam a bölcsek köve. Az én igazságaim csak nekem fontosak. Nem tudok tanácsot adni. Talán csak azt, hogy hallgassunk a megérzésekre - azok nem tévednek! Ne nyomjuk el őket, de vizsgáljuk meg, hogy mit is akarnak mondani. Ha egy helyzetben valaki nem érzi jól magát, akkor onnan ki kell szakadni. Ha valakivel szemben rossz érzésünk van, akkor az úgy is van - az az ember nem lesz jó nekünk/hozzánk. Ha az embernek kétségei vannak, az nem azt jelenti, hogy döntésképtelen, vagy bizalmatlan, vagy pesszimista. Hanem azt, hogy működik a belső iránytűje - hallgatni kell rá!
Jobb gyanakodni, mint pofára esni. Szerintem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.