Ez most csak egy ilyen "szösszenet". Tagja vagyok néhány csoportnak a facebookon, olvasgatom mások valós vagy kitalált életét, és gyakran rácsodálkozom néhány dologra. Amit leginkább kiszűrtem, hogy az emberek (főleg nők) félnek egyedül, társ nélkül meglenni. Hogy ez a társadalmi nyomás miatt vagy a társfüggőség miatt van, azt nem tudom. De azt igen, hogy én nem tartozom közéjük. Én szeretek egyedül élni. Próbáltam másokkal, valahogy mindig ugyanaz lett a vége: szakítás. Hol békésen, hol nagy harcok árán. 

Hozhatnám én is a közhelyeket, kliséket, de inkább csak a tényeket közlöm: senki nem szól bele az életembe. Nem kell senkinek megfelelnem. Önzőség? Lehet. Nekem a szabadságot jelenti. Korábban bármit tettem, úgyis csak kritikát kaptam érte (főként a legutolsó kapcsolatomban). Ha takarítottam biztos, hogy talált benne kivetnivalót, ha nem, akkor azért kaptam. Ha főztem, akkor mérteszelbelesokfokhagymát volt a gond. (Imádom a fokhagymát!) Mára már úgy alakult, hogy kezdek rendes háziasszony lenni - nem, mintha régen megevett volna a kosz, de nem zavart, ha dolgok elöl maradtak, a szennyes a földön, mosatlan hegyek, stb. 

Mostanra már kialakult a saját életem, ritmusom. Jobb későn, mint soha, nem? :) Megvan a rendszer, hogy mit hová teszek, mikor mit csinálok - ezek mentén élem az életemet. Vannak barátaim: közeli és kevésbé közeli. Van választott családom - a vérszerinti megszűnt. Haláleset és saját döntés miatt is. 

Egyszer a saját huszonéves lányom mert kritizálni azért, hogy ő nem akar ötvenéves korára egyedül maradni, mint én. És nem bírja fel- és elfogadni, hogy ez saját döntés, nem következmény! Én akartam így, így érzem jól magam. Nem azt mondom, hogy boldogan, de biztonságban mindenképp. És nagyon tudok örülni a saját sikereimnek. Hogy pl. egyedül képes voltam a kerti grillt beüzemelni. Vagy, hogy egyedül kidekoráltam a nappalim és az előszobám falát segítség nélkül. Hogy a kinti medencére egyedül is fel tudom tenni a takarófóliát pikk-pakk (nem hittem volna, hogy megy segítség nélkül). Imádok füvet nyírni fűnyíróval vagy fűkaszával. Örülök, hogy fizikailag képes vagyok rá, hitem szerint ezzel is lassítom az öregedést. De hozhatnék még számtalan ilyen - mások számára nyilvánvaló apróságnak számító - példát. Akárhogy is: az én házam, az én váram - az én szabályaim. 

Megszabom, hogy kit engedek be az életembe (képletesen és fizikai értelemben is). És ez bizony maga a szabadság! Miért félnek sokan ettől? Miért akarnak görcsösen megfelelni teljesíthetetlen elvárásoknak? Az a panaszáradat, amiket olvasok,a nyomorult életekről, úgy, hogy közben a panaszkodó a legkisebb lépést sem meri/tudja megtenni azért, hogy jobbá tegye a saját életét...! Komolyan mondom, szánalmas. 

Inkább élek egyedül, vállalva a saját vérem kritikáját, mint önmagamat feladva valaki mással, aki nem úgy értékel engem, ahogy szeretném vagy szerintem megérdemelném.