Egy családtag elvesztése

Kb. 10 éve egy azóta már nem élő közeli ismerősöm könnyedén rávett arra, hogy fogadjam be az akkor alig két éves Dogo Canario szukáját. Elég könnyen összebarátkoztunk, és gyorsan életre szóló szövetség alakult ki közöttünk. Mindenhová jött velem, négyszer költöztem vele. Csodás kutya volt. Több műtétje, orvosi beavatkozása volt, gyakorlatilag majdnem mindent túlélt. Az egészsége persze megrogyott és számítottam is rá, hogy nem lesz örökké velem, de a halála akkor is váratlanul és sokként ért. Aznap halt meg, amikor sikeres pék vizsgát tettem: a Jóisten aznap adott is és el is vett, ahogy egyébként ezt mindig teszi velem. 

 Gyászoltam és gyászolom azóta is. Az udvarom roppant csöndes lett nélküle. Az idegen macskák kezdtek ideszokni az enyémekhez. A nyakam ugyanúgy nyúlt minden reggel, amikor kióvatoskodtam ébredés után a hálószobából, hogy kikukucskáljak, hogy ott vár-e az ajtóban (mindig ott várt, és izgatott lett, ha megneszelte, hogy már ébren vagyok), nehogy észre vegyen - fájdalmas felismerés volt minden reggel, hogy ő már nincs. Amikor eltemettem fuldokoltam a sírástól és az erőlködéstől - nagytestű kutya volt. Óvatosan helyeztem örök nyugalomra, még a földet is kisöpörtem a kifordult füléből, amikor eligazgattam azt, hogy rendben pihenjen az örökkévalóságban. A látványa örökké beégett a retinámba. 

De egyre erősebben éreztem, hogy kell egy új négylábú társ, akiről gondoskodhatok, és akivel soha nem leszek egyedül. Az egyedüllétet én választottam, de nem az állatoktól, hanem az emberektől. Szerencsésnek mondhatom magam, mert remek barátaim, szövetségeseim vannak. A Fortenero Cane Corso kennel tulajdonosa legjobb barátja a legjobb barátomnak, és vele már három éve beszéltem arról, hogy hozhatok el tőle bármikor egy kutyát. És ennek három hete jött el az ideje. 

Közel két órát töltöttem el a kutyái között, és rájuk bíztam, hogy melyikük akar majd velem jönni. Mind felnőtt kutya volt már, a négyéves kortól egészen a tizenhárom évesig. Nem izgatott, hogy melyikőjük választ ki. Isteni volt ezek között az óriások között lennem, nem győztem betelni a szépségükkel és kedvességükkel. A második óra vége felé eléggé egyértelművé vált, hogy ki jön velem: 

Ez a kislány hét éves, és valamilyen véletlen folytán pont a születésnapján választott ki magának. Vegyem-e ezt jelnek? 

A tanyán lévő kutyáknak állandó gondozója/gondozói vannak. Akivel én találkoztam egy bűbájos hölgy, aki eleinte inkább szeretett volna szemmel ölni, hogy elviszem az egyik kedvencét. :) Sírt, amikor ez a négylábú csoda bekerült az autómba, és nagyon is megértettem a fájdalmát. :) Megígértem neki, hogy nagyon fogok rá vigyázni és nagyon fogom szeretni. 

Amit egyébként nagyon könnyű, mert szédületesen jó természete van. Eleinte féltem, hogy mit fog szólni a cicáimhoz, mert itt ugyebár öt is van, ő pedig még soha nem látott olyat. Szerencsémre az én cicáim edzettek, kutyához szokottak - nem támadnak, legfeljebb olyan magasra másznak, ahol a kutya már nem éri el őket. Őhölgysége pedig elég stresszben volt ahhoz, amikor ide került, hogy ne akarjon támadni. A legkisebb cicám, akit Tamara (az elhunyt társam) nevelt fel pedig azonnal családtagként kezelte ezt az óriást és minden módon próbálta enyhíteni a stresszhelyzetét: 

Azóta is jól megvannak, sőt: az összes többi macska is kezd akklimatizálódni az új helyzethez. 

És hogy miért is jó senior kutyát örökbefogadni? Mert rengeteg dologra megtanít. Nekem például nagyon nem erősségem a türelem, sőt! De ebben a helyzetben az én akaratom mit sem számít. Nem tudom felgyorsítani a beszoktatási folyamatot: hagynom kell, hogy az új családtag tempója szerint haladjunk. Mindent meg kell tanulnunk egymásról, és be kell vallanom: ő gyorsabban tanul, mint én. :) 

Minden nap rácsodálkozom a csodás természetére. Még nem találkoztam kutyával, aki ennyire igényelné a szemkontaktus, mint ő. Látom, ahogy leküzdi a félelmét és totális bizalommal fordul hozzám. Ahogy elfogadja tőlem a kaját, ahogy hagyja, hogy hámot, pórázt tegyek rá. Magától tanul meg dolgokat, amik elképesztőek; pl: három hét alatt magától ül meg a macskák helye előtt, míg etetem őket, már nem akar rájuk törni. Magától tanult megy vezényszóra ülni, minden erőszak nélkül. Még mindig meg tud ijedni az idegen dolgoktól, pl. rotációs kapa, kerti szerszámok, de leküzdi a félelmét és érdeklődik. Megáll a kapuban, ha elmegyek itthonról, nem akar megszökni; már tudja, ha én jövök haza és boldogan vár a kapuban. Már kiereszti a hangját, őrzi az otthont. 

Egy felnőtt kutya saját személyiséggel és akarattal rendelkezik, amit eszem ágában sincs megtörni, inkább mindig rácsodálkozom, hogy mekkora csodában van részem. Egy kölyökkutya persze nagy móka, ahogy az ember alakítja a természetét, személyiségét, de egy senior kutya esetében ez inkább partneri kapcsolat. 

Rettenetesen tudok örülni, amikor azt látom (ugyanazzal a nyújtott nyakkal, mint korábban), hogy itt ül, fekszik, vár az ajtóban, mint a korábbi társam Tamara. Mert ez már azt jelenti, hogy bízik bennem, hogy elfogadott, hogy igényli a közelségemet. Amikor hallja a hangom a nyitott ablakon keresztül és érdeklődőn reagál rá. Amikor váratlanul körbenyalja a fejem. :) Amikor nem hagyja, hogy a cicákat simogassam és közénk áll, időnként még arrébb is lökdösi őket azzal a nagy fejével:

Amikor hülyének néz, és megmutatja az akaratát egy-egy séta alatt a mezőn: fogja magát, és lefekszik, néz rám azokkal a hatalmas szemeivel, hogy "na, és most?" :) 

Ennek a kutyának egy porcikája sem gonosz, ami nyilván a fajtájának jellege, de véleményem szerint nagy szerepe van ebben a korábbi életében közreműködő embereknek: a tenyésztőjének és a gondozójának. Örökké hálás leszek nekik érte.