Vannak azok a napok, amikor az ember lánya – aki történetesen pék (is), és soha, soha nem vesz boltban pékárut – úgy dönt, hogy valami igazán különlegeset süt. Mert a legjobb barátnője épp rossz szériában van, no meg a névnapja is, és ha már az élet nem dobja meg csokival, rummal és vodkával, akkor majd én igen.

Nyilván nem akármit. Nem egy kenyér, amit minden második nap sütök, hanem valami ünnepi, valami extrás, valami, ami cuccosabb, mint az életem összes reggelije együttvéve.
A választás végül egy teljesen kovászos, chilis-rumos-diós-csokis babkára esett. De ez nem csak úgy „babka”. Ez az a fajta, amiben annyi minden van, hogy a konyhapultra ki lehetne írni: "Ne etesd a tésztát, mert visszaharap!"

Hilda – a vadkovászom, aki velem van már vagy húsz éve – természetesen segített. A fiatalabbik édeskovász-tesója is beszállt, aki azóta megkapta a Magda nevet (ne kérdezd, így jött).
Mert ez a babka tényleg családi összefogás volt.

És hogy mi van benne?

• Csoki. Kakaó. Sok. Ét- és tej is, mert miért ne.

• Dió. Darálva, pirítva, szeretve.

• Chilipehely. Csak egy kis csavar, hogy ne legyen unalmas.

• Rum a töltelékbe, meggyes vodka a szirupba.

• Házitej, full zsíros vaj, nullakomponens kompromisszum.

A tészta nem kapott tojáskenést. Nem azért, mert elfelejtettem, hanem mert nem akartam. A sziruptól fényes, a tölteléktől szaftos, a látványtól pedig az ember csak pislog, mint pék a búzaföld közepén.

Két csinos formában sült meg – egy nekem, egy neki –, de nem vágtam meg, nem kóstoltam bele. Komolyan! Egy teljes napot kibírtam.
Mert az ajándék akkor ér valamit, ha először az örüljön neki, akinek szánod. És amikor az első harapás után azt mondta:

„Nincs olyan szó a magyarban, amivel leírhatnám, milyen isteni!”

…na, ott már tudtam, hogy nem rontottam el.
(A másnapi "maradék kóstoló" is megerősítette.)

A recept?

Hát, az...
Nos, annyit elárulok, hogy türelem kell hozzá, kovász kell hozzá, és egy kis káosztűrési hajlam is, mert közben olyan lesz a konyha, mintha megszállták volna a cukros tésztaszellemek.
A többit… talán majd egyszer. Vagy nem. 😁

Addig is itt vannak a képek, nyálcsorgatásra.
A Magda-féle Babka. Telitalálat. Ünnepre, vigaszra, vagy csak úgy, magadnak.

Muszáj kijelentenem: 2024 nem az én évem. Egy plusz egy kivételével csak rossz történt velem. Az az egy plusz egy: eladtam a telkem, és annak az árából vettem lecseréltem a 20 éves autómat egy korszerűbbre, fiatalabbra. És még egy kocsibeállóra is futotta. 

Ezzel szemben a mérleg másik serpenyőjében csak rossz van: meghalt a kedvenc macskám, aki minden költözésemnél velem maradt. Elment az én csodás tanítóm, hűséges társam, lelkem jobbik fele, a kutyám. Műtötték a gerincemet, a születésnapomra rákdiagnózist kaptam, három nappal a kutyám halála után. Azok a hetek pusztítóak voltak. Randomszerűen tört rám sírásroham, munka közben is. Nem tudtam - és talán nem is akartam - kontrollálni. És közben kiderült az is, hogy az az ember, akivel korábban összekötöttem az életemet, és bár szakítottunk, a köztünk lévő köteléket nem sikerült teljesen szétválasztani, na ő teljesen hülyének néz és folyamatosan átver. Véletlenül derült ki, ez rádolgozott az érzelmi-mentális összeomlásomra. Viszont arra jó volt, hogy tényleg átértékeljem az életemet. 

A napokban valamiért szóba került valahogy a pacsni, és rögtön arra gondoltam, hogy "de rég csináltam!". Kedvem támadt foglalkozni vele. De ugye én már évek (lassan évtized) óta száműztem az élesztőt az életemből - nem szeretem az élesztős termékeket, valahogy van egy furcsa utóízük. Ezért csakis a kovász jöhet ismét szóba. Igen ám, de nem találok kovászos receptet! Sebaj, ez sem állíthat meg. Így feltúrtam a netet, hogy hátha találok átdolgozható receptet. Találtam is, de az nem tetszett annyira (főként a készítője miatt - taszítanak a festett hajú férfiak). 

Mint ismeretes, jött egy csoda az életembe. Az én szétzilált, kicsit sem irigylésre érdemes káoszos életembe. Fél éve lesz lassan, hogy gazdájának fogadott. Ő egy csodakutya. Csodás természettel, nagyon tanító. Amikor hazahoztam, már akkor láttam egy nagyobbacska dudort a lábán, olyan volt, mint egy zsírdaganat. A tenyésztője és a gondozója szerint is ott volt az már régóta. Engem is csak az esztétika miatt zavart, Őnagyságát még annyira sem. De azért csak megnézettem egy orvossal... Eltelt néhány hónap, mire olyan állapotba kerültünk mi ketten, hogy be tudjam tenni az autóba és biztonsággal jöjjön velem ez az 52 kilós gyöngéd óriás idegen helyen is pórázzal. 

Kb. 10 éve egy azóta már nem élő közeli ismerősöm könnyedén rávett arra, hogy fogadjam be az akkor alig két éves Dogo Canario szukáját. Elég könnyen összebarátkoztunk, és gyorsan életre szóló szövetség alakult ki közöttünk. Mindenhová jött velem, négyszer költöztem vele. Csodás kutya volt. Több műtétje, orvosi beavatkozása volt, gyakorlatilag majdnem mindent túlélt. Az egészsége persze megrogyott és számítottam is rá, hogy nem lesz örökké velem, de a halála akkor is váratlanul és sokként ért. Aznap halt meg, amikor sikeres pék vizsgát tettem: a Jóisten aznap adott is és el is vett, ahogy egyébként ezt mindig teszi velem. 

 Gyászoltam és gyászolom azóta is. Az udvarom roppant csöndes lett nélküle. Az idegen macskák kezdtek ideszokni az enyémekhez. A nyakam ugyanúgy nyúlt minden reggel, amikor kióvatoskodtam ébredés után a hálószobából, hogy kikukucskáljak, hogy ott vár-e az ajtóban (mindig ott várt, és izgatott lett, ha megneszelte, hogy már ébren vagyok), nehogy észre vegyen - fájdalmas felismerés volt minden reggel, hogy ő már nincs. Amikor eltemettem fuldokoltam a sírástól és az erőlködéstől - nagytestű kutya volt. Óvatosan helyeztem örök nyugalomra, még a földet is kisöpörtem a kifordult füléből, amikor eligazgattam azt, hogy rendben pihenjen az örökkévalóságban. A látványa örökké beégett a retinámba. 

Az idei Luca-nap nemigen volt szerencsés nekem. Mondjuk mit is várhatnék - a szerencse általában kiröhög, nem áll mellém. Vagy ha igen, akkor az is sokba kerül akár anyagilag, akár érzelmileg vagy mentálisan. 

Van egy 17 éves autóm, imádom. Nem csak azért, mert ez az egy van, hanem mert csak. Mindig ott van nekem, kiszolgál, nemigen panaszkodik, valamelyest ügyel a kényelmemre, stb. Mérsékelten használom, leginkább akkor, amikor a motor nem opció. Megkapja a megfelelő szükséges karbantartásokat - ügyelünk egymásra. 

A ház, amiben lakom minden, csak nem korszerű. Megvan ugyan a maga bája, de a baja is. Szépen lassan, apránként igyekszem komfortosabbá tenni. Tavaly már nagyon fáztam, ezért eldöntöttem, hogy így vagy úgy de megoldást kell találnom. De nem akartam műanyag ablakokat. A fa meg ugyebár megfizethetetlen. 

Igen hosszú idő telt el az ítélethirdetés és a végzés elküldése között. Ami azért lett volna többek között fontos, mert tetemes lett időközben a perköltség, amit főhősünk folyamatosan fizetett az ügyvédjének. Így noszogtatta is őt, hogy mi a helyzet? Az ügyvéd érdeklődött, és kiderült, hogy több ok miatt is csúszik a végzés: 

A közösségi oldalon újonnan létrehozott csoport igen gyorsan olvasott lett, egyre többen csatlakoztak eleinte inkább olyanok, akik a regnáló rendszer ellen voltak, aztán - ahogy ez törvényszerű - megjelentek a polgármester hívei is (hogy maguktól-e vagy biztatásra, sosem fog kiderülni). De ez nem is lényeges. Fontosabb az, hogy egyre többen, egyre bátrabban mertek kritikus hangokat megengedni maguknak. 

Főhősünk 4 évvel ezelőtt magánéleti változásokat követően költözött el egy aprócska, jelentéktelen faluba albérletbe. A falu nem éppen legmenőbb részébe (konkrétan cigánytelep), egy icipici, ámde hatalmas kerttel rendelkező házba. A kert elengedhetetlen volt a házi kedvencek miatt: egy nagytestű kutya és két cica. A ház éppen-hogy lakható volt, de a különálló garázs és az óriási kert kárpótlást jelenthetett volna. 

Ez most csak egy ilyen "szösszenet". Tagja vagyok néhány csoportnak a facebookon, olvasgatom mások valós vagy kitalált életét, és gyakran rácsodálkozom néhány dologra. Amit leginkább kiszűrtem, hogy az emberek (főleg nők) félnek egyedül, társ nélkül meglenni. Hogy ez a társadalmi nyomás miatt vagy a társfüggőség miatt van, azt nem tudom. De azt igen, hogy én nem tartozom közéjük. Én szeretek egyedül élni. Próbáltam másokkal, valahogy mindig ugyanaz lett a vége: szakítás. Hol békésen, hol nagy harcok árán. 

Oly sok cikk keletkezett már a tűzifa vs. fabrikett témakörben, gondoltam én is hozzátenném a magamét. Nem tartom magam szakértőnek, pusztán csak a tapasztalataimat osztanám meg olyanokkal, mint pl. saját magam. Ugyanis, miután elfogyott a tüzelőm nagyon tanakodtam, hogy mivel járok jobban, és sajnos nagyon sokat kellett kutakodnom, mire dönteni tudtam. És még akkor sem voltam mindennel tisztában. Rengeteg videót végignéztem, cikkeket olvasgattam, de a saját kérdéseimre nem találtam választ - ezért kísérleteznem kellett. 

Bár ez a cikk sokat segített, továbbra is voltak kérdéseim, amire sehol sem találtam választ. 

Megint megtörtént. Úgy évente egyszer előfordul, hogy a kenyereim minősége egyik hétről a másikra romlik. Most szeptemberben zsinórban kétszer rémes kenyereket sütöttem. Látványra volt rémes, mert az íze még így is jobb volt bármelyik boltinál, de azért másnak nem adtam volna oda. És megint rá kellett jönnöm: túlságosan elbizakodottá váltam. 

Igen, tudjuk, sütök. Igen, tudjuk, kovásszal sütök, nem élesztővel. 

Mostanában minden hétre van elfoglaltságom, mert a barátaim, ismerőseim kezdik megszeretni a produktumaimat, mi több: már kérik is, hogy süssek. Így, ha nincs is kedvem, akkor is lesz, mert az előkészületek közben mindig megjön hozzá. A kovászt ugyanis nem lehet magára hagyni; azt biza gondozni kell! Nálam ez már úgy alakult, hogy szerdánként frissítem, a sütés előtti nap - ez valamelyik hétvégi nap, leginkább szombat - etetem (kiveszem a következő sütéshez való adagot, és a maradékot visszaetetem; a sütéshez kivett adagot is készre etetem). Sikerült minőségi liszteket vennem, és úgy tapasztaltam, hogy a GoodMills kelt tészta lisztje több, mint kiváló az édes péksüteményekhez! Egy fillért nem kapok azért, hogy reklámozom őket, szóval bátran merem ajánlani. 

Eredetileg úgy terveztem, hogy ezt a bejegyzésemet fogom módosítani, de annyi idő eltelt, és ott van negatívum is, hogy inkább írtam egy újat. A szemem már kezdte megszokni a borzalmat, amit a bevakolt, ámde gletteletlen, festetlen falrészlet jelentett az új ablak körül a konyhában, de azért néha mások szóvá tették. Így gondoltam egy merészet, és eldöntöttem, hogy befejezem a félbehagyott projektet. Már csak azért is, mert vettem normális étkezőasztalt hozzá illő székekkel, amik még egy ilyen miniatűr konyhában is elférnek.

És most tényleg minden segítség nélkül vágtam neki! Mivel korábban is kölcsön szerszámokkal dolgoztam úgy határoztam, hogy épp itt az ideje, hogy legyenek sajátjaim is. Szóval elugrottam a következő faluba (ahol van egy remek festék és vakolat szaküzlet, ráadásul nagyságrendekkel olcsóbb, mint a Praktiker!), ott elregéltem az eladónak, hogy mit szeretnék, adott szaktanácsot, és pár ezresért eszközöket, alapanyagokat (amiből persze a glettelőgipszet meg sem kellett volna vennem, mert rengeteg kimaradtat találtam a sufniban). 

Tavaly, amikor megvettem a házam, már akkor tudtam (na jó, sejtettem), hogy a kályha úgy, ahogy van nem oké. Télen minden este használtam, szerettem is, de furcsa volt, hogy féloldalasan melegített, vagy, hogy időnként öregember-szaga volt. És hát a tűztér ajtaját sem kedveltem különösebben: nagyot akartam, hogy edényt is tudjak betenni, hogy kemence-utánzatú kajákat tudjak létrehozni. Így a fűtésszezon végeztével azonnal kerestem cserépkályhást, elmondtam neki az óhajomat (megértette), megalkudtunk, május végére időpontot egyeztettünk. Majd csúsztattuk egy nappal. (Igen, nálam semmi sem megy simán és/vagy egyszerűen). Mivel volt arról sejtésem, hogy kosszal fog járni, úgy gondoltam, hogy akkor egy füst alatt az ablakvágást is megoldanám, mert a konyhámban (ami eredetileg ugyebár nem konyha volt) nincs természetes fényforrás és szellőzés - télen eléggé zavaró. Így az asztalost egy nappal későbbre időzítettem. Aki addigra már le is gyártotta nekem az ablakot, én saját kezűleg lefestettem olyanra, amilyenre szerettem volna - a bejárati ajtóval és a fürdőszoba-ablakkal azonos színűre. Szúnyoghálóstul. 

Én kis balga, arra gondoltam, hogy a tavaly kapott prémiumomat kerítéscserére fogom költeni. Nyilván tudtam, hogy ez majd csak idén lesz kivitelezve, de még tavalyi áron szerettem volna hozzájutni az anyaghoz (famintás trapézlemez), ezért szépen lefotóztam a kerítésemet, pontosan beméreteztem és elmentem a sokak által javasolt gyártóhoz. Ők megnézték, újraszámolták az általam megadott méretek alapján és mondtak egy összeget (meglehetősen barátságosat, tegyük hozzá). Kifizettem, de mondtam, hogy majd csak jövőre (tehát idén) kellene, de még tavalyi árakon. Mondták, hogy semmi akadálya, szóljak pár nappal előtte, hogy mikorra gyártsák le. Gondoltam, hogy tavasszal azért már csak esedékes lenne, ezért április első hetére időzítettem: kivettem egy hét szabadságot, hogy jelen lehessek, segíthessek (szegény ember vízzel főz - inkább én dolgozom, semmint még egy napszámost fizessek). 

Immáron több, mint négy éve sütök kovásszal kenyeret; és mint mások, én is végigmentem a fejlődési folyamaton, aminek gyanítom, sosem lesz vége. Olvastam hazai (gyér a felhozatal) és külföldi cikkeket, könyveket, kivonatokat. Nézegettem videókat, képes magyarázatokat. Kísérleteztem (és még most is) én is. Követtem blogokat, írásokat. Így találtam rá egy itthoni bloggerre, aki virtuális pékséget és egy facebook csoportot is üzemeltet. Tetszenek az írásai, némelyikhez hozzá is szóltam. Meghívott a zárt csoportjába. Már tagja vagyok egy hasonló csoportnak a facebookon, de az inkább képek posztolgatásra, receptek csereberélése van használva, semmit műhelymunkának. Így örömmel csatlakoztam a másikhoz, ahol nem csak önjelölt, de valódi pékek is vannak; a csoportban meglepő módon rengeteg férfival! Eleinte csak nézelődtem, okultam, majd kezdtem én is posztolgatni. 

Olvasgatván a bejegyzéseket feltűnt, hogy mennyire rajonganak a nagy lukú kenyérért a többiek. Gondoltam, akkor beállok én is a sorba. Figyeltem a technológiát, és sikerült nagy lukú kenyeret gyártanom, húúúú, de büszke is voltam magamra! Főleg, amikor kiderült, hogy a többieknek ez nem nagyon megy - mindenki ilyet szeretne, de csak keveseknek jön össze. Viszont azok, akiknek sütök, nem annyira rajongtak érte - nem jó szendvics alapanyag, nem lehet megkenni ugyanis. Így felhagytam vele - gondoltam én. De az utóbbi jónéhány sütésem mégis nagy lukakat eredményezett, holott mindent ugyanúgy csináltam, mint azelőtt. Szándékosan elhagytam azt a lépést, aminek a nagy bubikat kéne okoznia. De mégis jöttek. Így gondoltam, hogy akkor segítséget kérek a tapasztaltabbaktól. Már eleve rosszul indult, mert feltettem a kérdést, hogy mit tegyek, hogy ne legyenek nagy lukúak a kenyereim, de ezt mások gúnyosan kezelték le (mint utóbb kiderült: azt hitték, hogy felvágok, viccelek). Kissé berágtam erre a válaszra: "akkor vegyél bolti csomagolt szendvicskenyeret". No, mindegy. Kaptam jó tanácsokat, amikor is bejelentkezett egy népszerű posztoló, aki látni akarta az állítólagos nagy lukakat. Jogos volt, de a stílus miatt hasonló módon válaszoltam, hagytam, hogy kikeresse az előző napi posztolásomat, ahol egy olyan kép volt, ahol a kenyér meg volt vágva, de nem a legjobb minőségben - nem vagyok valami nagy fotós, ráadásul a kenyér nem az enyém volt, ajándékba ment, így több kép nem is készülhetett róla. 

Rég jöttem már a saját blogomba, pedig sokan kérdeznek, hogy "mi van a házzal? Mikor folytatod már a blogot?" stb. De csak olyankor érzem szükségét az írásnak, ha tényleg van is miről beszámolni. Hát, most van. Még nyáron beleültette a bogarat a fülembe az a jóember, aki a betonozást-parkettázás csinálta nálam, mert még ő is (pedig elég egyszerű ember) borzalmasnak találta a házam színét. Mi tagadás, tényleg az. A legenyhébb vélemény, hogy cigányos. Volt ott mindenféle szín: mélybordó lábazat, égkék falszín, rozsdabarna betét, és elválasztásnak mustársárga (vagy okker, ha az úgy jobban tetszik). Valami pusztulat. 

Már nagyon vártam, hogy befejezhessem az életemnek eme történését, illetve annak dokumentálását. Már csak azért is, mert igen sokan kértétek, hogy írjam már meg! :) Hát, legyen...

A bejárati ajtóm átalakításánál hagytam abba, de az összmunkához képest ez semmiség volt. A végére ugyanis már nagyon elfogyott a lendület - minden értelemben. Az enyém is, a segítőimé is, és nem utolsósorban az erre szánt keret is már régesrég elszublimált. 

Sokáig nem jelentkeztem, ugye? :) 

Sajnos a kezdeti lendület megkopni látszott. A drága barátom, aki mindig jött, hogy kihúzzon a szorult helyzetemből, két hétig - mondjuk úgy, hogy családi okok miatt - elmaradt. Én meg már a kefét ettem: borzasztó úgy élni, hogy lassan már arra sem emléxem, hogy mit hová tettem, továbbra sem tudok itthon főzni és fürdőszobai teendőket végezni, ha értitek, mire gondolok. Szerencsére a záróizmaim kellőképpen edzettek, de vannak reggelek, amikor KV-t sem merek inni. :) Fürödni-mosni-főzni továbbra is a volt pasimnál van szerencsém, tulajdonképpen mindketten jól járunk ezzel, de azért végre már a sajátomban szeretném. 

Most éppen a konyha-előszoba faljavítása-festése van folyamatban, majd most hétvégén oda is le lesz téve a padló, és akkor már végre végleges helyükre kerülhetnek a bútorok, konyhai gépek: és végre tudnék főzni, a mosogatógép meg úgyis melegíti magának a vizet. A fürdőszoba ezután következik, és ha az kész: akkor tényleg minden kész, már csak a kertrendezés maradna hátra. 

Ott hagytam abba, hogy a két lakószoba le lett parkettázva. Erről tényleg csinálok majd képeket, mert érdemes, nagyon szép lett. Persze minden viszonylagos, de az előző állapotokhoz és a pénztárcámhoz képes mindenképp látványosra sikeredett. 

Következik a fürdőszoba-konyha kialakítása. Mint korábban említettem vala, ez egy öreg ház, idős - már elhunyt - tulajdonossal, akinek a higiénia és a főzés nem lehettek fő szempontok az életében. A fürdőszobában a WC-t ezer százalék nem használta (az öblítés ugyanis nem volt megoldva - az erre kialakított karos csapból alig-alig jött víz), de a két négyzetméteres konyharész (ami a fürdőszobából volt leválasztva) sem a nagy lakomákat sugallta. 

Mivel én igazi fürdőszobát akarok, amihez már szinte mindent meg is vettem, már ami a burkolást illeti, ezért szerelni kell, nem keveset. A bojlert át kell helyezni, új konnektorok kellenek, a régi horganyzott vízcsöveket ki akarom cseréltetni falon belülire, több gépem lesz, ami több szennyvíz elvezetést jelent, stb. 

Ott hagytuk abba, hogy jön a parkettás. Na, az eddigiekhez képest ő volt az egyetlen, aki valóban tartotta is a szavát: időre jött, pontosan, tisztán és szépen dolgozott. Természetesen a fal és a padló állapota adott fejvakarásra okot, itt-ott emiatt eltértünk a tervtől, de a végén sikerült. Ilyen volt előtte: 

Érdemes alaposan megnézni a régi hajópadló állapotát. A borzalmas jelző nem teljesen írja le. Nem értem, hogy az előző lakó(k) hogy tudtak így itt élni... 

Mint a facebook oldalamom már írtam, itt fogok részletesebben beszámolni a házvásárlásomat követő felújításról-átalakításról, akár tanulságképpen is. 

Némi összefoglalót az előzményekről: 

Tavaly albérletbe kényszerültem egy élethelyzeti krízist követően (erről bővebben itt olvashatsz: albérletbe kerülés), de arról a kis házikóról fél éven belül kiderült, hogy lakhatásra alkalmatlan. A kombikazán inkább nem működött, mint igen, a tél hidegebb részén 12-16 fok volt a házban, a falak penészedtek, nagy darabokban omlottak, a tulaj nem volt hajlandó semmit javítani, a kerítés csak ott nem volt lyukas, ahol nem akartam, a kutyák állandóan csavarogtak, kárt okoztak, már fenyegettek miattuk, a tulaj akkor jött-ment, amikor ő akart, stb. Szóval, lépnem kellett, de már ennyi idősen nem akartam újra albérletbe menni, máshoz alkalmazkodni. A környéket, a falut, a csendet-nyugalmat megkedveltem, így maradni akartam. Megnéztem számos eladó ingatlant, voltak hajmeresztő kínálatok-árak. Végül sikerült egy 1965-ben épült vályogházat megvennem hatalmas kerttel. Annak tudatában tettem, hogy tudtam, hogy a konyha és a fürdőszoba jelenlegi állapotában használhatatlan. 

Aki ismer tudja rólam, hogy fanatikusan szeretem a négylábúakat. Kutya, macska, ló, kecske, birka, bármi. Egész felnőtt életemben tartottam kutyát, macskát, külön-külön is, de főként egyszerre. A jelenlegi lakhelyem kiválasztásának is fő szempontja volt az állattartás lehetősége. Egy cicával és kutyával költöztem, hamarosan három cica lett (hoztam a többi családtagot is, ahogy már korábban írtam). 

Másfél hete történt, hogy egy éjszaka arra jöttem haza, hogy egy idegen kutya van az udvaromban. Első gondolatom nyilván az volt, hogy "te hogy kerülsz ide, ki vagy te?!", illetve az, hogy elzavarom. De első pillantással levett a lábamról. Kedves, barátságos fiatalnak látszó kutyus volt. És még másnap is, amikor lehetőségem volt jobban szemügyre venni. Az enyém jól elvolt vele, egyedül enni nem hagyta, így külön kellett őket etetnem.