Tegnap este megtörtént. Eleinte nagyon készültem rá, majd ahogy közeledett az idõpont, egyre inkább kezdtem elveszíteni a bátorságomat. Sokat mérlegeltem, hogy mennyit nyerhetek vagy veszíthetek azzal, ha érvényesítem az akaratomat és megvédem a becsületemet.

Minden jól indult, volt egy könnyed beszélgetésem a párommal, aki szomorúan jegyezte meg, hogy nagy a csönd a házban, szeretne gyerekzsivajt.... Mindezt azért, mert ugyebár továbbra sem voltam egy levegõt szívni a nagyobbik lányával, akit ez a tény szemmel láthatóan egyáltalán nem zavart.

Beszélgetés közben borozgattunk, így elszállt a félelmem, és úgy döntöttem, a végére járok: egyszer és mindenkorra. A páromat beküldtem a lányaihoz, magamat felvérteztem a kinyomtatott bizonyítékokkal, és belekezdtem. Sajnos az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt nem voltam teljesen összefüggõ, sokszor nem azt és nem úgy mondtam, ahogy akartam, de a lényeg így is elég érthetõ volt.

Tudom, kicsinyes, meg minden, de akkor is: ez az én életem.

Már írtam korábban, hogy nem szeretem a társam nagyobbik gyerekét. Van ezzel így más is, ebben még nincs semmi meglepő vagy szokatlan. De már nagyon unom, hogy folyamatosan engem aláz, gyaláz olyanoknak, akik nem is ismernek, még soha nem találkoztak velem.

Félretájékoztatja őket, egy-két megnyilvánulásából az is kiderül, hogy az, amit ő tényként kezel, köszönő viszonyban sincs a valósággal. Ami időnként már csak azért is ijesztő, mert a saját családtagjairól is vannak fantazmagóriái, amiket tényként tálal tovább, és ezek bizony rossz hatással is lehetnének adott esetben.

Tehát: úgy döntöttem, hogy kiiktatom az életemből egyszer-s-mindenkorra. Nem lesz egyszerű művelet, de én elég alapos és kitartó vagyok. Nyilván még jobban fog gyűlölni - ha ez egyáltalán lehetséges még - de legalább leszáll rólam, ebben bízom.

A tisztelet nem jár automatikusan, tudom, Ki kell érdemelni. Úgy tűnik, én nem érdemeltem ki az övét. Mondjuk: ő sem az enyémet. De legalább elérem, hogy féljen tőlem. Így talán kevesebbet hazudozik rólam. Már megvan a szájkosár, csak rá kell tenni.

Szépen kivárom, amíg jön a megfelelő alkalom. Addig is élem tovább az életemet, ami jelenleg nem olyan egyszerű. Sok a gond, balesetekkel tetézve, és az év még csak most kezdődött!

Már régóta mocorog bennem ez a téma, és egyre jobban rág belülről. Kidumálom én a barátaimmal, de az nem segít. Leírom, hátha más is találkozott már hasonló problémával, talán tudunk egymásnak segíteni.

Nem szeretem a párom gyerekét. Ami ugyebár elég nagy gond. Vele ezt értelemszerűen nem lehet megbeszélni. A gyerekkel meg nem fogom. Többé.

Több, mint négy éve ismerem őket. Apuci és a két lánya. Apuci elvált, gyerekek az anyjuknál maradtak - klasszikus. Gyerekek minden második hétvégén jönnek hozzánk. Eleinte majdnem döccenőmentes volt, hiszen még kicsik voltak, alkalmazkodtak minden új helyzethez. Sokat segítettem nekik, az anyjuk személyesen meg is köszönte nekem néhány éve, jól is esett.

A minap postára kellett mennem. A szokásos: csekkbefizetés. Minden hónapban van ilyen. Ha jobban belegondolok, lassan egy hónapja is volt már... Na mindegy.

A helyi posta elég érdekesen működik: reggel 8-12.30-ig, majd 13.00-16.00-ig. Na most: ez normál munkaidőnek is rossz. Mert valahogy sosem tudom megoldani, hogy bemenjek, hiszen amikor ők, akkor én is dolgozom. Ezért, ha később megyek dolgozni (mert épp úgy jön ki a beosztásom), akkor van némi szerencsém, és meglátogatom eme intézményt.

Előrebocsátom, tudom, hogy én vagyok a hibás. Már többször (és többen is) mondták nekem, hogy ne akarjak én mindig segíteni.

Lassan el kell hinnem, hogy igazuk lehet...

Amik időnként szórakoztatók, időnként kétségbeejtők, időnként meg dühítők. Egy légitársaság telefonos ügyfélszolgálatosa vagyok. A munka szellemileg nagyon megterhelő, de én valamiért nagyon szeretem. Óránként kb. 15-17 hívást kell tudnunk lebonyolítani, a hívásokat minden esetben dokumentálni kell, és mivel minden hívást rögzítenek és randomszerűen visszahallgatnak, a szabályokat be kell tartani.

Jelentem: vannak szolgáltatók, akiknek bátran tartozhat az ember, minden következmény nélkül. És erre bizonyítékom is van!

Történt, hogy a múlt ősszel a szeretett mobilom összetört. Nem azért, mert leejtettem, vagy ilyesmi, egyszer csak kezdett széthullani, apró műanyag darabkák szakadtak ki belőle, vagy róla le, és már használhatatlanná vált. Megsirattam.

Helló mindenki. Most egy sajnos igen sok embert érintő problémával foglalkozom, már három hete jár rajta az agyam.

Mint már korábban említettem, engem is utolért a válság. Közel fél évig voltam munkanélküli, amíg csak tudtam takarékoskodtam, feléltem a tartalékaimat, de végül engem is elért a végzet: nem tudtam - tudom - fizetni a házam törlesztőrészletét.

Gondolom ezzel a posztommal sem leszek népszerű, de kit érdekel... :-)

Történt, hogy nemrégiben ismét új munkahely után kellett néznem. Van ilyen, a mostani helyzetben egy vagyok a sok közül. A lehetőség meg igen gyér. Így kapva kaptam az egyetlen kínálkozó ajánlaton, bár minden érzékszervem tiltakozott ellene.

Egy pénzügyi tanácsadó cég keresett meg, hogy tanuljam ki náluk a szakmát, mert az milyen jó lesz nekem. Természetesen az összes ismerősöm le akart beszélni róla (hülye vagy! Ügynök akarsz lenni?! stb.), így hát belevágtam, csakazértis.

Nemrégiben megtudtam, hogy a művésznőnek ikrei születtek. Házasságra nem lépett ugyan a gyerekek apjával, de azt gondolom, manapság ez már nem olyan nagy dolog.

Inkább azon töprengek, hogy mitől keményedett meg ennyire a szíve. Hiszen a legszebb dolog történt vele, amit már nagyon régen várt is. És mégsem dicsekedett el vele. Még ez sem volt elég, hogy felvegye a kapcsolatot a régi barátaival. Velem sem. Teljesen véletlenül tudtam meg. A pasija volt szeretője mesélte el, akivel egyébként pont miatta szakítottam meg a kapcsolatot, hogy ne bántsam meg a barátnőmet, hogy vele is barátkozom.

A másik lány (nő) természetesen nagyon zokon vette. Sajnálom is. Hosszú évekig - közel öt évig! - nem is találkoztunk. Ő néhányszor próbálta velem felvenni a kapcsolatot, de nem láttam értelmét. Aztán néhány hete valahogy mégis megbeszéltünk egy találkozót és jót beszélgettünk. Előkerültek fájdalmas dolgok, de ő nagylelkű volt. És ekkor mintegy véletlen került szóba a művésznő, és akkor mondta, hogy tavaly ikrei születtek. Nagyon megdöbbentem.

De talán újra rátaláltam egy másik barátra. Ha igen, igyekszem vigyázni rá.

Most olyan vallomás jön, ami miatt az ellenségeim majd csorgatják a nyálukat... Mindegy. Másoknak talán tanulságos lesz.

Tudom, nem nagy dolog, de engem rettenetesen bosszant. Egy kis faluban élek egy nagyváros szomszédságában (egész életemet ott éltem, most is ott dolgozom, de vágytam a kertre, nem vagyok egy panellakó), és elég rosszul döntöttem, amikor odaköltöztem.

Tudom, hogy van reklámfikázó blog elég, de ezt akkor is le kell írnom, mert minden alkalommal dührohamot kapok, amikor leadják ezt a népbutító, parasztvakító reklámot:

A tíz perces hajfestéket. Tudjátok: amikor csörög a szépfiú a hosszúhajú (!) nőjének, hogy tíz perc múlva ott van érte, a csaj meg sopánkodik, hogy jajjahajszínedeszar.

És akkor jön a feketefej embere és felajánlja a tíz perc hatóidejű szuperhajkímélőszupihajfestéket. És a lányka pont lelibeg a lépcsőn gyönyörű, fényes, frissen festett hajjal. Épp időben, a srác is akkor érkezik. Az a bűvös tíz perc.

Hát kérem szépen, a készítők tényleg ennyire hülyének nézik a nőket?! Kezdjünk számolni: ekkora hosszúságú hajnál a festék egyenletes felkenése minimum 30 perc, segítség nélkül, rutinos hajfestőnek. Gyakorlatlannak még több. Segítséggel le lehet csökkenteni az időt mondjuk 15-20 percre.

Majd a festék kimosása, öblítése, hajszárítás újabb fél óra. Ha jól utána számolunk, ez már közel egy teljes óra, ami csak a cicomával telik.

Akkor mit akarnak a sokat emlegetett tíz perccel? Miért nem találtak jobb koncepciót a reklámra? Miért nézik a nőket - a pasiknak úgyis mindegy - hülyének???!!! Hiszen belőlünk élnek, akkor legalább a minimális tiszteletet - ergo: nem nézem hülyének azt, akit be akarok hálózni, hogy az én termékemet vegye - adnák meg.

Még jó, hogy fodrászhoz járok, és nem otthon kínlódok az ilyesmivel....

 Majdnem sikerült belefutnom egy pofás kis átverésbe. Történt, hogy felhívtak a mobilomon és egy igen kedvezményes hosszú hétvégés pihenést ajánlottak nekem Zalacsányban a Batthyány Villaparkban.  

Na, megvolt a vizsgálat. Mindent kimerítően faggatózott a dokinő (aki amúgy lélegzetelállítóan szép - még női szemmel is!), majd a ragyáim tanulmányozása és a beszámolóm után felállította a diagnózist: allergiás bőrkiütés.

Kaptam rá kenceficéket, gyógyszert, egy hét múlva kontroll. Mindezt egy szép, kulturált épületben lévő szép, kulturált rendelőben, ahol másodpercre pontosan hívják be a betegeket. Fájt kifizetni a pénzt, de nagyon megérte! És még a szemölcseimet is leszedi, ha már ott leszek...

Nem értem, hogy az állami egészségügyet hogyan hagyhatták így leamortizálódni. Rosszkedvű orvosok, akik közül némelyek még mindig úgy gondolják, hogy a beteg van értük, és nem fordítva. Tolakodós, könyöklős páciensek, akik nem tudnak viselkedni a váróban. És az empátia szikrája is hiányzik belőlük.

Igen, lehet, hogy a magánrendelők drágák, de azt kell mondanom, hogy jobban megéri. A kifizetett pénzért valóban szolgáltatást kap a páciens. Míg a TB-nek fizetett pénz ablakon kidobott pénz.

U.i.
az első kezelés után szemmel látható volt a változás. Egy hétig kell használnom a felírt gyógyszert, kenőcsöket, de már jobb a helyzet!

Történt vala, hogy holmi ragyák ütköztek ki habtestemen. Korábban már volt ilyen, akkor is elmentem orvoshoz, aki meg is állapította, hogy övsömöröm van (egy elhúzódó betegségből épültem fel, és valószínűleg leamortizálódott az immunrendszerem, mert a C vitaminon kívül mást nemigen vettem magamhoz gyógyszerileg), és kiírta a megfelelő kenőcsöt. A prognózisa is bevált a gyógyulást tekintve.

Két hét elteltével azonban újra kivert a ragya. Kezdetben ugyanott és ugyanúgy, mint korábban, ezért elkezdtem alkalmazni a kenőcsös kezelést. De a helyzet nem javult, sőt... Egyre több helyen jöttek ki rajtam különböző méretű viszkető foltok, amik már a nyakamon is kezdtek megjelenni.

Tudom, hogy van már ilyen című könyv, de úgy vélem, pont használható. Ez azokról a csalókról szól, akik pénzért (mikor mennyiért) segítséget ígérnek az elkeseredett, reményt vesztett embereknek.

Most mindenki ünnepel. Legalább is ezt kellene tenni. Nyilván sok családban vannak viták, sok embernek nincs is családja. A minap sajnos részt kellett vennem egy család széthullásának utolsó felvonásában, mint tanú.

Csak úgy kiírnám már magamból. Nehéz a helyzet mindenhol, nálunk is. A tulajdonos egy tapló, úgy bánik az emberekkel, mintha a személyes rabszolgái lennének, majd megsértődik-meglepődik, ha azok veszik a kalapjukat, mert ebből még ők sem kérnek. És mennyire irigylem a bátorságukat!

Akik ismernek, tudják rólam, hogy mennyire "betegesen" szeretem az állatokat, azon belül is a négylábúakat. Sok kutyám is volt, remélem, még lesz is.

Nem messze onnan, ahol most lakom van egy lovas tanya, ahol lovagoltatást is vállanak, van díjugrató pálya is, én is lovaglás miatt ismertem meg a tanya gazdáját. És a lovak mellett persze sok egyéb állat is van: kutyák (természetesen), birkák, stb.

Sokat gondolkoztam, hogy egyáltalán érdemes-e leírnom ezt az egészet, tekintettel a számos sötét - agyilag zokni - kommentelőkre. Aztán úgy döntöttem, hogy mivel ez az én blogom (még mindig), és folyamatosan érzem, hogy zavar ez a történet, úgy éreztem, ha kiírom magamból, talán enyhül a mások idiótasága miatt érzett dühöm.

A minap törént a következő eset: a bejárati ajtó zárnyelvén lévő takarólemez (ma már tudom, hogy zárólemeznek hívják) eltört, kiesett belőle egy darab, így a zár nyelvének nem volt mibe beleakadnia, már csak kulccsal lehetett bezárni. Elég kényelmetlen volt. Gondoltam, egy ilyen fémdarabot beszerezni nem egy ördöngösség....

Történt nemrégiben, hogy egy megbeszélésre voltam hivatalos egy kocsmába, melynek úri módon kertje is volt. Volt ott kikötve egy aprócska termetű kutyuska is, aki ugatott néha, meg remegett is (gondolom, a félelemtől, nem a hidegtől, lévén kánikula).

Na, ismét kedvenc párosom történéséről kell írnom.

Úgy tűnt, hogy klasszul összecsiszolódtak. Voltak persze súrlódások (ezért is csiszolódnak...:-)), de egyre jobban oldották meg a gondokat, vitákat. A férfi többszöri - igen kedves! - kérésre a nő végül odaköltözött hozzá.

 Meglepő dolgokat tapasztalt magán: a korábban - valljuk be - trehány nő minden nap mosogat, este nem fekszik le úgy, hogy mosatlan lenne a mosogatóban. Magától meglátja a takarítani valót, és még a kertben is tevékenykedik. Komoly jellemfejlődésről tett tanúbizonyságot.